A tervezett útvonal – némi változás történt, de a lényeg megmaradt

Eleinte úgy állt a dolog, hogy egy nap alatt legurulunk a tengerhez – de szigorúan semmi autópálya! Egyhuzamban pedig hatszáz kilométer durván az út Tata és Kraljevica között, ami egész napos menetet jelent az alsóbbrendű és mellékutakon – mindezt úgy, hogy nézelődni nincs túl sok idő. Ha meg már lemegyünk a tengerre, akkor hazafelé sem kellene egy gyors, hazáig tartó sprinttel nyakon vágni az egész túrát. A Bike Maraton során kellőképpen megtetszett mindkettőnknek Szlovénia, kézenfekvő volt, hogy a hazafelé vezető úton jobban belevessük magunkat az ország gyönyörű természeti adottságaiba. Ha a Júlia-Alpokban járunk, miért ne menjünk át az osztrák Alpokba, Mariazell környékére kanyarogni? Így lett egyre hosszabb a kék csík az útvonaltervezőben és ilyen módon hízott duplájára az alapból tervezett távolság.

Itt még a tesztköröket futom az új hátsó dobozzal

Beszereztem egy topcase-t hátulra, mert a két oldaldoboz kevés lett volna egy hétre kettőnknek. Ez egy olcsó, műanyag doboz, univerzális platnival, amit sikeresen feloperáltunk a motor hátuljára – viszont így is eléggé ingatagnak tűnt, de egy barátom segítségével atombiztossá varázsoltuk. Kapott a doboz az aljára belülről egy fémlemezes merevítést, amit négy csavarral fogattunk a platnihoz. Egy aprócska imbuszkulccsal pár hajtás után eltávolítható, miután a zárat is kinyitottuk. Kicsit hosszadalmasabb pár perccel a művelet, mint alapállapotában, ellenben nem fenyegetett az a veszély, hogy elhagyjuk útközben az értékeinket. A két oldaldobozba a ruhákat, tisztálkodási szereket pakoltuk, felülre mehettek a technikai dolgok – úgymint fényképezők, videokamera, elemtöltő, mobiltöltők, térképek, pótbelsők, egy vastag lezáró lánc, egy súlyos tárcsafékzár, csere kesztyűk, esőruhák, elsősegély-csomag, egy sötétített plexi a napfényes tengerpartra, felcsatolható térdvédő, ha könnyítenénk a ruházaton. Szóval kellőképpen túl volt pakolva a doboz, mégis hibátlanul szolgált az út során – másfélszer annyi motyó fért bele, mint az ötször drágább gyári hátsó dobozba, ez sem mellékes.

Útra készen a Tehén

Mivel nem akartunk rohanni, így a távolságot lerövidítendő módon Balatongyörökre, rokonaink nyaralójába helyeztük át az indulási pontot. Ennek köszönhetően az első napra tervezett kilométer adag minimális volt, ráértünk reggel nyolc óra után nekivágni az etapnak. Bemelegítésképpen Cseszneknek vettük az irányt, hogy leteszteljem, miként fogunk kanyarogni az elkövetkezendő egy hétben. Zirc után bevettük magunkat a Bakony mellékútjaira és Herend után Nagyvázsonyon át a Balatonfelvidék csodálatos dombjai között kanyarogtunk Kékkútig. Itt kortyoltunk a hűsítő és kristálytiszta forrásvízből – innen egyébként finom ásványvíz is kerül a boltok polcaira. Egy kis nyújtózás után továbbálltunk Tapolcán keresztül a szigligeti vár felé, hogy onnan pár kilométer múlva befussunk a nyaralóba, ahol a kis keresztlányunk és a szülei már vártak minket egy finom ebéddel.

A kékkúti forrás

Az ízletes lecsó elköltése után elgurultunk Balatonfenyvesre, hogy kipróbáljuk a a kisvasutat. Magyarországon ez az utolsó gazdasági vasút – egykoron több ezer kilométer hosszban hálózták be ezek a Kárpát-medencét, hogy a majorokból, bányákból a nagyvasúthoz szállítsák azok rakományait. A kisvasút több vonalból állt, ma már csak a tizennégy kilométeres somogyszentpáli szakasz használható. Az augusztus végi táj nem nyújtott különösebb látványosságot – ellenben a jegyárus elbeszélésével. Este időben nyugovóra tértünk, hogy reggel korán elindulhassunk a határ felé.

A felkelő nap sugarai adták az erőt

A második nap reggele hamar és csípősen köszöntött ránk – augusztus vége felé a nappali hőmérséklethez képest jóval alacsonyabban állt a hőmérő higanyszála a hajnali órákban. Ilyentájt még az amúgy állandóan nyüzsgő Keszthely városa is az igazak álmát aludta – nyugodtan végigpöfékeltünk rajta, hogy azután a párás és nyirkos Kis-Balaton térségét is magunk mögött hagyva Csurgón, a református templom mellett megálljunk egy kicsit nyújtózkodni, reggeli torna jelleggel. A horvát határt Berzence után léptük át, egyből egy Gola nevezetű kis faluba érkeztünk, majd egy darabig a Dráva partján kanyarogtunk. Szándékosan nem Letenye felé óhajtottam menni, nem szeretem a tumultust – ebből úgyis lesz majd részünk az elkövetkezendő, tengerparti napokban. Krizevci után egy kis faluban éreztük, hogy kezd korogni  a gyomrunk, itt az ideje a reggelinek. A helyi pékség előtt leparkoltam, majd egy túrósnak tűnő, ámde sajtos péksüteményt vásároltam a boltos hölgy javaslatára. Az első falatnál meglepődtünk, mert édesre számítottunk, de végül jól esett a reggeli, aminek már sajnos nem emlékszem a pontos nevére.

Az utolsó magyarországi település a határ előtt

Számomra érdekes volt, hogy találgatás alapján próbáltam betartani a sebességhatárokat – a települések kezdete ugyan jól láthatóan ki van táblázva Horvátországban, ellenben a végükkel, ahol legtöbbször csak annyit venni észre, hogy elfogytak a házak és már talán lehet egy kicsit húzni a gázt. Mire ez szembetűnik, addigra megint beér az ember egy újabb lakott területre és így tovább. Legalább a fogyasztás jól alakult, 4,1 liter körül kért a Ténéré a mérsékelt, nyolcvanas-kilencvenes tempó környékén. A következő állomásul Zágrábot tűztük ki, a Káptalandombon található elegáns, neogótikus katedrálisával. Ez az első zágrábi székesegyház, amelynek építtetését maga Szent László rendelte el 1094-ben. Szent Istvánnak ajánlották volna eredetileg, azonban Szűz Máriának szentelték ezt a csodálatos templomot, amely rengeteg változáson esett át az idők folyamán – mai formáját a XIX. század végén nyerte el.

Mária mennybemenetele szobor a zágrábi katedrálissal szemben

A Kupa, a Mrenica és a Korana folyók találkozásánál, a Dinári-hegység lábánál fekszik Karlovac, magyar nevén Károlyváros. A városban nézelődve, a navigáció utasításait figyelmen kívül hagyva kiszúrtunk egy dombtetőt, rajta egy helyes kis kápolnával. Megérzésből ráleltem az odavezető útra, ami végül gyalogösvénnyé szűkült, majd visszafelé, az “újratervezés” szócska után bátran követtem a Garmin utasításait. Bosszúból, hogy eddig rá sem bagóztunk úgy döntött, hogy kiszúr velünk – egy autónyi széles, meredek utacskán elvitt egy lakóház tövébe, ahonnan egyből vérszomjas fenevad módjára viselkedő kutyák rohantak ránk.

A készülék ezután a ház tövében húzódó út folytatására próbált rávinni – ez tulajdonképpen egy negyvenöt fokos lejtésű lépcsősor volt. Ezt talán nem kéne megpróbálni utassal és felpakolva, bármennyire is túra-endúró a hathatvanas. A megfordulás mellett döntöttünk, szerencsénkre a kutyáknak is csak a szájuk volt nagy, tettlegességre egyikük sem vetemedett.

Egész szép kilátás nyílt Karlovac után

Miután ráleltünk a helyes útra, kezdődhetett a mókázás – Karlovacot elhagyva kiváló minőségű szerpentin és dimbes-dombos kanyargós utak fogadtak minket. A 3-as számú főúton döntögettünk és élveztük a kellemes néhány fokos lehűlést, hála a hegyvidéki domborzatnak. Egy olasz motoros bandával kerülgettük egymást: hol mi húztunk el amikor ők nézelődtek, hol pedig fordítva. Lokve fölött, az Omladinsko-tóra nyíló kilátásban gyönyörködtünk, amikor befutott az ismerős csapat. Jó érzés volt, hogy ismeretlenül is barátságosan összemosolyogtunk, csupán a közös hobbi okán.

Meseszép kék vizű tó Lokve mellett

A nagy tempózás közepette elvétettem az útirányt, de hamar visszafordultunk – egyből láttam, hogy elkámpicsorodik a Garmin szája, mert nem fordultam le ott, ahol ő javasolta. Innentől fogva már szépen ereszkedtünk lefelé, kanyarról-kanyarra csökkent a tengerszint feletti magasság. Éreztem, hogy hamarosan valami jó fog történni és bekövetkezik a nap fénypontja – meglátjuk a tengert! Egészen idáig szépen, nyugodt tempóval tudtunk haladni, a szerpentinen kicsit jobban odacsavartam a gáznak, itt viszont kezdődött a majomparádé. Hosszú kocsisor, szinte gyalogtempó, beláthatatlan kanyarok, egymás után jöttek szembe a buszok, a teherautók. Kénytelen voltam beállni a sorba, előzni túl veszélyes lett volna. Néha egy-egy autót sikerült átugrani, de rendkívül lassan tudtunk csak közeledni a tengerpart irányába, hiába láttuk már azt egy jó ideje – ez nagyon frusztrálóan hatott rám. Óriási dugó volt, nem is tudom elképzelni, hogy én ide autóval jöjjek nyaralni.

Végre megpillantottuk a várva-várt Adriát

Követtük a táblák jelzéseit, amelyeken ez állt: “Kraljevica” és “Uvala Scott”. Hirtelen egy öregember ugrott elénk az út széléről és valamit kézzel-lábbal próbált magyarázni, egészen kétségbeesettnek tűnt – azt vettem ki a szavaiból, vagyis inkább a mozdulataiból, hogy nem jó felé megyünk. Fogalmam sincs, honnét vette, hogy nem jó az irány, mi ugyanis nem mondtuk neki hová tartunk pontosan, nem is kérdeztük. Ő csak mondta a magáét, mi meg intettünk és elhúztunk a hotel irányába. Így is túl korán érkeztünk, a szobánkban még takarítottak, ezért kifeküdtünk napozni, motoros ruhában. Miután elfoglalhattuk végre a szállást, átöltöztünk és egyből leszaladtunk a partra, bele a tengerbe. Petra első reakciója az volt, hogy – ez jeges! Ez az első találkozása az Adriával, a nagybetűs Tengerrel, az ember valami szívderítőbbet várt volna – helyette a kőkemény igazságot mondta.

Kristálytiszta, de hideg

A víz tényleg nagyon hideg volt, annak ellenére, hogy a hőmérséklet harminc fok fölött aszalta a parton lévőket. Egy kis lubickolás után az étterembe fáradtunk, ahol bőséges svédasztalos vacsora fogadott bennünket, jól esett az egész napos utazást követően. Étkezési szükségleteink kielégítésének befejeztével olyan boltot kellett keresnünk, ahol nem 800 forintnyi kunáért adnak fél liter vizet. Este kilenc után nekiindultunk a sötét tengerparti útnak, hátha találunk egy még nyitva tartó üzletet.

Naplemente az étterem teraszáról

Megörültem, mikor a Garmin kidobott egy szupermarketet a közelben, be is spájzoltunk három karton vizet – ezekért nem fizettünk annyit összesen, mint a parton a két 0,25-ös üvegért. Vásárlás után még kicsit gyönyörködtünk a tengerben tükröződő holdfényben és a csillagokban, majd nyugovóra tértünk – tisztességesen elfáradtunk a 450 kilométeres út nyújtotta élmények során.Másnap a reggeli is svédasztalos volt, időben keltünk hát – érdemes az étkezések elejére érkezni, mert a szállodák népe igencsak jó étkű, már magamból is kiindulva. Az étterem pedig az étkezési idő vége felé már nem pótolja olyan lelkesen a tálcák tartalmát. A korai keléssel nem is volt probléma, tartalmasnak ígérkezett a program – Krk-sziget és annak minden kis zegzuga volt a cél. Természetesen ez így túlzónak hangzik, de megpróbáltuk egy napba minél több csücskét belezsúfolni az egyébként paradicsomi szépségű szigetnek. Rögtön, ahogyan kikanyarodtunk a szálloda parkolójából, a szigetre átvezető híd elejére értünk – itt már hosszú sorokban kígyóztak az autók, bebocsátást várva a fizetőkapuknál. Motorral is kértek belépti díjat, azonban mérsékeltebb összeget kellett fizetni az autókénál.

Sorban állás a fizető kapuknál, Krk-sziget előtt

Az első megállót Njivicében tettük, ez a sziget legfiatalabb települése. Fejlődését a turistáknak köszönheti, a ’30-as évek elején építették az első szállodát, ezt követően hamar a nyaralók kedvencévé vált.  A városi strand végén egy másfél kilométer hosszú, romantikus, árnyas sétány kezdődik. Kötelezően megcsodáltuk a kikötőben veszteglő hajókat, nyaltunk egy fagyit, viszont még nem könnyítettünk az öltözetünkön, így hamar folytattuk az utunkat Krk városa felé.

A njvicei öreg halász szobra a kikötőben

Ez a város már az ókorban is pezsgő településnek számított – ezelőtt 3000 évvel is a sziget urbanizált központja volt, ezt mind a mai napig sikerült megőriznie. Mivel itt hosszabb lélegzetű városnézést terveztünk, ezért átöltöztünk a motor mellett a parkolóban, hogy könnyebben viseljük a meleget.

Krk városának felfedezését a kikötőből kezdtük

A sétát természetesen itt is a kikötőben kezdtük, azon ábrándozva, hogy milyen nagyszerű lenne itt egy saját hajó! Napközben motoroznánk, este pedig vízre szállnánk, hogy élvezhessük a tenger nyújtotta magány közepette egymás társaságát. Innen mediterrán sikátorok útvesztőjében bolyongtunk céltalanul, csak úgy megindulva egy-egy irányba, ami éppen megtetszett. Lépten-nyomon a történelem hagyatékába botlottunk.

A városháza órás épülete

A Vela Placán – Krk főterén – található a Városháza órás épülete, nem sokkal arrébb pedig a város védjegyének számító, különleges tornyú székesegyház épülete állt előttünk. Egy fertály órával dél előtt már negyven fok fölé kúszott a mutató, szellő sem volt, nemhogy egy kis légmozgás. Bármennyire nem volt kedvünk, muszáj volt visszaöltözni a motoros gúnyába, hogy folytathassuk a sziget felfedezését.

A Punati-öböl a Kosljun-szigettel.

Stara Baskáról azt olvastam, hogy a turisták által még nem túlságosan felkapott hely, egy helyes kis halászfalu, kellemes stranddal. Egyből megtetszett a leírás alapján – bár tartottam tőle, hogy a szigetre igyekvő kirándulók pont emiatt fogják megcélozni a települést, csakúgy, mint mi magunk. Az odavezető tengerparti szakasz során útba ejtettük Punat városát, ahonnét kiváló kilátás nyílt az öbölben fekvő mini szigetre, amelyen egy ferences kolostor helyezkedik el. Az utána következő szűk szerpentin szélén sorra parkoltak az autók és a mélybe letekintve lehetett látni, hogy ahová ép ésszel lehetséges volt lemászni, ott meg is tették a strandolni vágyók. A sziklás partszakasz látványa tényleg gyönyörű volt a sok kis kék vizű öböllel együtt.

Az Öreg, vagyis Stara Baska tengerpartja

Stara Baska tényleg olyan hangulatos, régi halászfalu, ahogyan az útikönyvek írják, viszont számomra az állítólag kevés ember is túl sok volt. Hiába no, nem kedvelem a tömeget. Kerestem egy árnyékos helyet – ahol csak harminc egypár fok lehetett – és leparkoltam. Gyorsan átöltöztünk fürdőruhába, hogy nyomban meghódíthassuk a tengert. Igen ám, de a vízpart köves volt – külső szemlélő számára egész érdekesen lépkedhettünk rajta mezítláb, arról a produkcióról már nem is beszélve, amit a vízben követtünk el a csúszós és sikamlós, éles köveken. Ez van, ha az ember nem hoz magával vízi-cipőt, mert az már nem fér be a csomagba.

Rögtönzött öltöző a motor takarásában

Nyugtatólag hatott azonban látni azt, hogy mások is esnek-kelnek és szerencsétlenkednek a csúszós köveken. Itt egy jó darabig elücsörögtünk, úszkáltunk, majd a pizza ebéd elköltése után – ami természetesen tenger gyümölcsés volt, állítólag helyi termésből – összecsomagoltunk és nekiindultunk meghódítani az utolsó előtti célpontunkat a szigeten, Baskát.

Furcsa kővilla a Baska fölötti szerpentin mentén

Újabb nyakatekert tekergés következett sziklás kanyarok között, majd egy érdekes szobor mellett álltunk meg – úgy nézett ki, mint egy nagy kővilla, amelyet az istenek beleállítottak a földbe. Baska is egy aprócska település a maga 1600 főt számláló lelkével, de ilyenkor turista szezonban ez a szám akár megháromszorozódhat, annyian érkeznek ide a kellemes tengerpartja miatt. Ez a sziget legdélebbi pontja, itt ér véget a szigeten végigfutó fő közlekedési útvonal. Nevezetessége a község fölött emelkedő, 126 méteres dombon található Keresztelő Szent János templom, amely 1431-ben épült.

Baska partja nagyon felkapott a strandolni vágyók körében

Baska közismerten a Krk-sziget legfestőibb fürdőhelye, fejlett idegenforgalmi infrastruktúrával. A több kilométer hosszú partszakaszt idilli módon ölelik körbe a kopár, fehér karszthegyek, és a belváros keskeny sikátorai hozzájárulnak a hajdani halászfalu különleges hangulatához.

Innen már csak egy út vezetett visszafelé egy darabig, majd Vrbnik felé kanyarodtunk, hogy szőlőültetvények között gurulva tekintsük meg a jellegzetesen, hegyoldalba épített kis falut. Ez a meredeken emelkedő, ötven méter magas sziklára épült település a sziget keleti felén fekszik. Az óvárosi részt apró kis utcák jellemzik, kövezett burkolattal. Szokás szerint mentünk csak a fejünk után, ide-oda kanyarogva, míg egy kis sikátorra rá nem fordultam. Mivel elég sok ember sétált arra, inkább a visszafordulás mellett döntöttem, de az sem volt egyszerű a meredeken emelkedő, szűk utcában. A szemben lévő kávézó teraszáról árgus szemek figyelték a műveletet – ilyenkor kissé zavaró a Ténéré majd’ 90 centis ülésmagassága – szerintem még szurkoltak is, hogy mikor borulok fel.

Vrbnik hegyoldalba épített házai

A mutatvány elmaradt, mi pedig visszagurultunk a templom parkolójába, ahol elfogyasztottuk a magunkkal hozott vízkészlet utolsó cseppjeit is, pedig három másfél literes palackot tettünk be a dobozokba, plusz még egy víztartályos hátizsák is volt nálunk – a forróságban jól fogyott az éltető folyadék. Itt úgy döntöttünk, hogy közeledik már a vacsora időpontja, visszafelé vesszük az útirányt. Be is nyomtam a naviba a szálloda koordinátáit és a legrövidebb utat választottam.

Vrbnik templomának a parkolójában benyakaltuk a maradék vizünket is

Szépen haladtunk, kisebb falvakon keresztül, míg egyszer csak nekiállt szűkülni az út, magas kőkerítések szegélyezték a két szélét, aztán hirtelen elfogyott az aszfalt és