Az egyeneseket mintha ellopták volna, kellemes tempóban, kanyarról kanyarra haladtunk ebédünk felé, érezve a Leberkase és a csípős mustár illatát. A recept egyszerű, motor letol, oda nézz ahova menni akarsz, egy kis hátsó fék és ennyi, már be is fordultál. Na ezt volt alkalmunk jó párszor gyakorolni a 3 nap alatt. A táj folyamatosan változott, egyszer még egy sziklafal mellett „vonatoztunk” majd egy pillanat múlva egy folyóval sprinteltünk jó pár kilométeren keresztül. Mariazell főterén leparkoltuk lovainkat és mi is dobtunk a kályhára egy kicsit. Volt aki emberes adag fagyival pótolta a kalóriát de volt olyan is, aki a Leberkase-t választotta. Igazából mindegy, mindegyik jó döntés ha itt járunk, csak az almdudlert ki ne maradjon. De ha jót akarunk és bírjuk, akkor mind a kettőből együnk egy kicsit. Most már mint a jól lakott óvodások kerekeztünk a „vadalpok” felé. Megszelídíteni ismét nem sikerült, de újra kellemesen motoroztunk végig a Salza parton, lemásolva a folyó kanyarulatait. Lienzet elérve irány észak és hátulról, a spájz felől lopóztunk be Hallstattba. Jelzem, nem véletlenül hívják Ausztria gyöngyszemének! Egy kis hegyi hágón keresztül jutottunk el a tó partra, ahonnét ismét megcsodálhattuk ezt a lélegzetelállító falucskát. Kattogtak a fényképezőgépek mint kínai pin-pongosoknál a labda, SD kártya gyilkos egy hely. Innen úgy el nem megyünk, hogy a ne sétáljunk egyet a barokk városkában. Lóról le, gyalog megyünk. Érdekes érzés a házak között sétálni, rápillantani a parányi kertekre és a végtelen lépcsőkre amik egyes házakhoz vezetnek. Mindig sajnálom azt akinek ide, egy házibuli sörkészletét kell felcipelnie. Öt órát mutat a nap, visszasietünk motorjainkhoz és már csak 60 km választ el minket szállásunktól. Teszem hozzá gyorsan, hogy ez sem egy egyenes unalmas szakasz, tekergünk mint a kígyó vagy ahogy Karcsika mondta „úgy megyünk mint a krokodil”, a gumi közepe nem sokat kopik. Pont vacsora időbe érünk kedvenc szállásunkra, Mammerhoz. Családias hangulat, svédasztalos vacsora, hideg csapolt sör társaságában huppanunk le az asztalaink mellé. Elpusztítunk amit tudunk, dugig van mindenki, itt nem lehet fogyókúrázni! Egy kis sztorizgatás még az est levezetésnek és viszonylag korán el tesszük magunkat holnapra. Nagy nap vár ránk, szó szerint!

A szombat reggel hűvös, nem is, inkább hideg. A reggeli kicsit csúszik, így szakmai napokat tartunk a motorok mellett, a hőmérőre rá sem merünk nézni. Felgyúlnak a fények, mehetünk a terülj-terülj asztalka ránk vár, „leehetetlen”. 9 óra magasságában tudunk elindulni és ahelyett hogy egyenesen a Glocknernak fordítanánk kormányunkat, mi egy izgalmasabb utat választunk, ráhangolódunk a mai napra. Ahogy mi is kezdünk bemelegedni (de nem úgy) a hőmérséklet is kezdett optimális lenni egy a hegy támadásához. Zell am See alatt elsuhanunk és már is a „nagy fehér óriás” árnyékában találjuk magunkat. Végtelen kanyarok, amik ráadásul festői környezetben vannak, úgy érezzük a lehető legjobb helyen vagyunk. Egy dolog szab határt a motorozásunknak, a fizetőkapu. Mielőtt átmegyünk egy kis baráti eligazítás jön, hogy mit kell tudni, mire is kell figyelni, hol állunk meg ezen a 48 km-es panoráma úton. Szerencsénk van, egy buszt sem látunk, így go, irány felfelé. 1 200 méteren kezdünk és a jó pár hajtűkanyarnak hála egészen 2 450 m-ig jutunk. Természetesen a Edelweißsptizét ki nem hagyjuk semmi pénzért, irány fel, még feljebb. Kicsit szűk, macska is van de csak kő formájában, forgalom is jön szembe de nem gáz, elférünk. Itt egy szabály van, ne állj meg a kanyarban, különben fülig döntöd a motort! Lassan elérjük a csúcsot, többünk örömére, mivel sok az idegen ezért csak diszkréten mosolygunk, 2 571 méter, ez igen. Nagyon sokan vagyunk, alig találunk parkolót de sikerült összehúzni a boxert is, beférünk, megállunk. A csapat oszlik, ahányan vagyunk annyi irányba megyünk és megterheljük az SD kártyákat jó pár képpel. Szó szerint lábunk alatt a világ, látjuk hogy „jéééé onnét jöttünk” és „néééé oda megyünk”. Körbe 3 000 méter feletti csúcsuk magasodnak és közben ragyogóan süt a nap, az ég olyan kék amilyet még festeni sem lehet, sőt még színkódja sincs a photoshopban. Kész, k.o. Tovább is indulunk, mert ha most nem akkor soha és még holnap is itt lennénk, biztos szépek lehetnek innen a csillagok is éjszaka. Kicsit nő a forgalom, de motorral könnyebb helyzetben vagyunk, mintha autóval jöttünk volna. Tekergünk mint a kígyó, bocsánat megyünk mint a krokodil. Megkerüljük a FuscherTorl-t, majd le és fel és átbújunk a Hochtoron a hegy északi oldalára és ismét lefelé megyünk. Körforgalmon át egyenesen, majd a Ferenc Jóska kilátónál egy hosszabb szusszanunk. Még mindig szerencsénk van, nagyon jó az idő, egy bárány felhő sincs az égen. Kristály tisztán rálátunk a Großglockner 3 798 méteres csúcsára és sajnos azt is látjuk hogy a gleccser ismét összement. Most mormotákat csak pólón és képeslapon látunk, biztos szégyenlősek mert annyi ember várja őket és mindenki kezében legalább egy fényképezőgép is van, vakuval. Lehet nem bírják a vakut?? Mi úgy döntünk, hogy veszünk magunkhoz egy kis kalóriát, irány a „menza” és a terasz. Egy nagyon kellemes „kis” önkiszolgáló étterem található itt, aminek ráadásul olyan terasza van, ahova nem lehet nem kiülni. Itt el tudnék kávézni egy jó pár órán át, szép lassan egyszer jobbra majd egyszer vagy netán kétszer balra keverném miközben gyakorolnám a távolba nézést. Persze mobil kikapcs! Sajnos erre most nincs ennyi idő, a kört be kell zárni, irány le a hegyről. Heiligenblutot elhagyva az út kiszélesedik és egy völgyben kanyargunk végig egészen Spitalig.

Itt kipróbáljuk milyen is az A10-es autópálya, aminek köszönhetően kihagyjuk a városi nyüzsgést és gyorsan elérünk Maltaba. Nyerünk kis időt, amit a csodálatos Málta völgyben, a közel 160 méteres gátnál el is töltünk majd. Aki volt már itt velünk az tudja, aki meg nem az kérem, hogy ne hagyja ki. Fantörpikus! Ahogy alagútból alagútba haladunk felfelé és a végén kidugjuk fejünk és meglátjuk az út végét, a hegyeket ahogy körbefogják ezt a mesterséges építményt. Hát ez ott van a szeren, ezt nem lehet elfelejteni, megunni! Itt már az égiek tudatják velünk, hogy ősz van. Hamar szégyenlősé válik a nap és bebújik a hegyek mögé, ahogy eltűnik úgy csökken a hőmérséklet, így hát mi is elindulunk lefelé. Még bírjuk és mellékutazunk, kanyargunk tovább, ahogy szinte egész nap tettük. Itt van lehetőségünk begyakorolni a kanyarodási technikát, ezek az ívek nem fogynak el sosem. Ez a legjobb vezetéstechnikai tréning és mindez olyan helyen van aminél szebbet kívánni sem lehetne. Az utolsó 60 kilométert már ismét pályán töltjük hogy még időben, szürkületben visszaérjünk a szállásra. Mammer ma grill vacsorát ígért és azt is kapunk, ismét nem gyenge mennyiségben. Persze a szokásos bőséges leves, saláta és desszert választék sem maradhatott el. A végén még egy serpenyővel rohangált körbe kedvenc háziasszonyunk, hogy ugyan már együk meg azt a pár szelet húst. Hát megszabadítottuk a szenvedésétől! Kicsit jobban belehúzunk az estébe és egy születésnapi torta is „véletlenül” előkerül, amit Józsinak át is adunk gyorsan, ünnepélyesen. Hamar eljött a vasárnap és a pakolás ideje. Karesz barátom, most hála isten nem hívott meg egy általa elkészített, házi instant kávéra. Így már a mosolyom is természetes, ellentétben az előző napival. Szerintem ezzel a kávéval még a KGB is vallatott anno a hidegháború idején, nagy sikerrel.

A reggeli ismét ott van a szeren, senki sem távozik éhesen. A mai napra két cél tűztem ki a csapat elé. Az egyik a Nockalmstrasse ostroma a másik pedig a szerencsés hazaérkezés. Kicsit korábban indulunk, a hőmérőre ismét nem merek rápillantani de hideg van érzem. Kell a markolatfűtés és ki sem kapcsolom egészen Oberntauernig. Keletről, egy kis eldugott de annál szebb úton közelítjük meg a Noki-t. Olyan érzés támad fel az emberben mintha a vadonban motorozna, mintha most fedezne fel egy új világot. A helyi fekvőrendőrökön, azaz a tehenek forgalomlassító sztrájkján sikerrel átjutunk, ahogy az északi fizetőkapun is. Ez a kb 30 km-es szakasz maga a motoros mennyország, álmodni se lehetne jobbat, szebbet. Az út kivalló, a kanyarok tiszták és szabályosak és szinte minden típusú kanyar megtalálható itt. Két, egyenként 2 000 méteres hegytetőn is megpihenhetünk és megkóstolhatjuk a helyi kefirt vagy ihatunk egy „jó” kávét, ami legalább drága. Akinek érzékeny a gyomra, a kefirrel kéretik vigyázni, meg tudja tréfálni az embert, ami persze jó hatással lehet az ember sebességére.  A táj, ahol mehetünk mint a krokodil *5-ös, tuti. Nem is tudja eldönteni az ember, hogy a tájat vagy a kanyarokat nézze. Lehet az lenne a legjobb megoldás ha először a tájat néznék, majd megjárnánk még egyszer a távot és akkor az útra koncentrálnánk. Reichenaunál búcsút intünk a Nockalmnak és keletnek vesszük az irány, megkeressük az A2-es autópályát. Persze nem ilyen egyszerűen, még megjárjuk a Klippitztörlt, így utoljára és jót kanyargunk még egy utolsót, csak az íze kedvéért. Aki ide téved, ne ijedjen meg, az út eleje katasztrófa, mintha nem Ausztriában járnánk és felborzoljuk az idegeinket az tuti. Aztán minden kisimul, az út és az idegrendszerünk is és egy pár kevesebb kővel a vesénkben élvezkedhetünk ezen a szakaszon. Bármennyire is szeretnénk húzni az időt, megállni minden kanyarba és fényképezni, nem lehet, rádőlünk az A2-re és a Fürstenfeldig meg sem állunk. Én sem szeretem a pályázást, de amikor menni, haladni kell, amikor haza kell érni akkor nincs ennél jobb és gyorsabb megoldás, rengeteg időt tudunk vele nyerni.

„Kis” csaptunk itt fogyatkozásnak indult és szépen lassan váltunk el egymástól ahogy közeledtünk Körmend felé.

Úgy érzem sikerült minden célt teljesítenünk amit kitűztünk ezen a túrán. Jó volt a csapat, kellemes időnk volt, jó helyeken és kitűnő utakon motorozhattunk, nem csak a gumink szélét hanem a fényképezőgépünket is kihasználhattuk teljesen, jót beszélgettünk és ami a legfontosabb, hogy szerencsésen haza is ért mindenki a Best of Ausztria túránkról.

Köszönöm szépen mindeninek ezt a 3 napot!